A pánik később se lankad, mindenki idegesen toporog a hatalmas szobában. Elképzelni se tudják, hogy mi történhetett. A hatalmas tömeg feloszlott, az emberek már a falnak támaszkodva, reménytelenül gondolnak a családjukra, akiktől elszakították őket. Sokan úgy gondolják, hogy ez egy játék, mivel a játékmester ezt meg is mondta, de mások komoly dolognak tartják. Nem tudják, miért vannak itt, hogy kerültek ide és ki által, csak abban biztosak, egy épeszű ember ilyet nem csinálna velük. Nem mernek rágondolni sem, hogy mi lesz itt élelem és innivaló nélkül, mit fognak velük csinálni. Vajon kísérletezni fognak rajtuk? Vagy játszadozni az érzelmeikkel? Mindenkit egytől egyik kivégeznek? Mi fog történni azzal a 25 emberrel? Csak ezek a gondolatok járnak a fejükben, másra nem is tudnak figyelni. Teljesen kétségbeesettek és tanácstalanok, nem tudják, mit kéne tenni. Sose gondoltak arra, hogy egyszer ilyen helyzetbe fognak kerülni. Néhányan kihasználják a bezártságot és új ismereteket terjesztenek. Vinsent mellett is ott terem egy vele egykorú, vagány lány, aki a karszalagot elsőnek mutatta fel. Először csak messziről vizsgálja a fiút, majd eldönti, hogy lépni fog. Magabiztosan Vin mellett terem és erősen megrázza a kezét.
- Szervusz! Leona Jackorsch vagyok. Úgy gondoltam a nyomorúságos napokban igazán nem jó, ha egyedül marad az ember.
- Szia - húzza ki a fiú a kezét a lány szoros tartásából, majd Leonára mered. Szokatlannak tartja, hogy ő nem pánikol, hanem inkább barátkozik.
- Nos, téged hogy hívnak? - érdeklődik tovább a lány akaratosan. Nem a legbarátságosabb fajta.
- Vinsent Miflour. Miből gondolod, hogy több napot maradunk itt? - húzza fel a szemöldökét és kérdőre vonja Leonát. Ő csak zavartan megvakarja a tarkóját és mosolyogni kezd.
- Ha már egyszer elrabolnak ennyi embert, csak nem engedik rögtön szabadon.
- Honnan tudod, hogy elraboltak? - furakodik tovább a fiú.
- Óh, hát szerinted nem?! Komolyan, csak ismerkedni szeretnék, hogy ne legyen olyan nyomasztó ez a hely, de te itt gyanúsítgatsz! - kel ki magából a lány és idegesen Vinsentre mordul.
- Ne haragudj. Csak gyanús nekem ez a hely - néz körbe titokzatosan Vinsent, majd az indulatos lány felé fordul. Leona egyik szeme egy kicsit összeszűkül, kezeit folyamatosan szorítja ökölbe, majd engedi ki. Ennyitől felkapja a vizet? Hosszú, barna haját oldalra söpri és újból felveszi a normális hangszínét.
- Na, és, hol tanulsz? A Dropperchopy Gimnáziumban?
- Igen, ott. Te is? Még nem is láttalak. - szégyenli el magát a fiú, hogy még nem is vette észre a lányt az iskolában.
- Igen, de a k osztályba jártam. Azt nem mindenki ismeri.
- Már nem jársz oda?
- Hogy járnék, ha ide vagyok bezárva? - forgatja meg a szemét Leona és a bőrdzsekije zsebébe dugja kezeit. Ezen kívül, még egy fekete toppot, egy sötétkék szorulós farmert és egy fehér, márkás cipőt visel. Barna hajában egy napszemüveg is díszeleg. Vinsent jól megnézi a fekete öltözetet, mikor a lány háta mögött egy ismerős személyt lát meg. Kikerekednek szemei, amire Leona is felfigyel.
- Mi az? - kérdi zavartan és a háta mögé pillant.
- Ne haragudj, de azt hiszem, hogy egy ismerős alakot pillantottam meg. - mondja a fiú, majd finoman arrébb tolja a lányt és megindul a kiszemeltje felé. Szíve a torkában kezd el dobogni.
- Clara? - fogja meg a lány vállát és szembe fordítja magával. A Clarának nevezett személy, érdeklődve engedi, hogy megfordítsák, de amint meglátja Vinsentet, lesokkolva mered rá.
- Vin, te is itt? - sápad el teljesen és megöleli az előtte állót.
A pozitív visszajelzéseknek is nagyon örülök, amiket kaptam a prológushoz, remélem nem csalódtatok a részben és nem volt annyira előre tudható, hogy mi fog történni! A következő résszel sietek. :)
- Pedig már örültem, hogy nincs itt egy szerettem se. – sóhajt egyet a fiú és idegesen beletúr a hajába, közbe a rövid hajúra tekint.
- Te, tudod, hogy mi történt? – hajol közelebb a lány és titokzatosan suttog a fiú arcába.
- Nem. Miért, te igen? – csodálkozik rá Vinsent és körbekémlel a nagy szobában. Az emberek mind társalognak vagy egyedül ücsörögnek a földön. Mindenki gondolkozik. A hangulat egyre nyomottabbá válik és egyre többen kezdenek el pánikolni. Mégis, mikor fognak enni? Hogy van a családjuk? Vajon ezt csak álmodják? Hogy történhet ez, pont velük?
- Lehet. És ez a legszörnyűbb az egészben. Szerintem én tudom, hogy ki rakott ide minket. – csóválja Carla a fejét és bosszúsan eltűri barna haját. A fiú ijedten ugrik egyet hátra és furcsálva néz barátjára.
- Hogy mi? – böki ki ezt a két szót és folyamatosan ismételgeti, míg az suttogássá nem válik.
- Igen, igen. – morfondírozik el a rövid hajú és folytatja fejtegetését – Minden bizonnyal jól tudom. Kinézem belőle, hogy ilyet tenne. Csak mert unatkozik. Hiszen a korábbi áldozatait is azért szedte. Olyan, mint egy dinó.
- De, mégis kiről beszélsz? – esik kétségbe a fiú és egyre többször tekinget körbe, félve, hogy barátja megbolondult.
- Azt most nem mondhatom el. Lehet, hogy csak bebeszélem magamnak. Majd este. – mondja halkan és gyanúsan felpillant a mennyezetre. Vin is követi a technikáját, de ő nem észlel semmi furát.
- Honnan tudod, hogy mikor van este? - értetlenkedik a fiú.
- Tudod, hogy ki az a Phoeble?
- Nem.
- Neki is van órája. Feltehetőleg még működik, mert minden ilyesfajta ékszertulajdonosnak ugyanannyi időt mutat. – okoskodik a barna és leül a hideg kőre, egy ismeretlen mellé. Vinsent is követi a példáját, így egymással szemben helyezkednek el.
- Nem félsz? – szakítja meg a csendes szemezést a fiú és a lány kék szemeibe koncentrál.
- Nem, nem igazán. – vonja meg a vállát – Aminek jönnie kell, az jön is. Az a kérdés, hogy mikor?
- Mikor lettél te ilyen, ilyen, más? – vonja fel a szemöldökét Vin. Három hónapja nem látta a barátját, de a kapcsolatot mindig tartotta vele.
- Nem tudom. Az idő is változik, mi sem maradhatunk ugyanolyanok. De látom, te nem nőtted ki magad. – mosolyog barátságosan a barátjára, aki csak rázza a fejét. Néma csend telepedik kettejük közé és csak hallgatják a többiek beszédét. Nyomasztó ott ülni és tehetetlenül várni. Mert mást nem tehetnek. Nem tudnak inni, enni sem a szükségleteiket elvégezni. A levegő egyre feszültebb lesz, tisztán látni lehet, hogy mi fog következni. Az embereknek lassan enniük és inniuk kéne. A fogvatartónk bizonyára ezekre nem gondolt. Nem is olyan profi, mint hittük. Vagy az lenne a célja, hogy itt meghaljunk? Mégis mi értelme lenne, huszonöt ember halálának?
- Nem bírom! Ki akar készíteni minket? Azt akarja, hogy itt haljunk meg étlen szomjan? Nem egyszerűbb már rögtön megölni mindenkit? Hiszen, már elvette a családunkat! Megfosztott minket az élettől. Azt se tudom, hogy mióta vagyok itt, vagy hogy milyen napszak van! Ne készítsen ki, ember! – harsan fel egy mély, üvöltő hang, amire mindenki az illetőt kezdi el kutatni. Az egyik sarokban egy remegő férfi néz indulatosan a plafonra, mintha az meghallaná őt. Szemei tikkelni kezdenek, görcsösen szorítja össze a markát. Az idős úr megvakarja ősz fejét és fenyegetően a boltív felé mutat. Barna keretes szemüvege ferdén áll a fején és az arca kipirosodott a nagy indulattól. Szürke mackónadrágja a derekáig van felkötve, és a papucshoz hasonló, megviselt lábbelije előtte hever a földön. Pár perc sokkhatás után, egy segítőkész asszony nyújt támaszt neki és egy magányosabb sarokba cipeli. Pár percig mindenki csak némán néz a semmibe, majd egy lágy, fiatal hang megszólal a tömeg közül.
- Lassan hét óra. Mindenki pihenjen le, akkor elviselhetőbbek a hiányérzetek! A mai nap mindenki számára hosszú volt, de holnap frissen nekiállunk feltérképezni az egész kócerájt. –baktat ki egy fiatal lány a csorda közül és biztatóan széttárja kezeit mutatva, a legkisebb sem fél, a többiek se tegyenek így. Az emberek megfogadják a tanácsát és lassan a földre fekszenek. Vinsent is keres magának egy elszigeteltebb helyet, de egy emberekkel teli szobában ilyet nehéz találni. Végül leül a megviselt idős ember mellé, aki már javában alszik. Fáradtan dönti a fejét a falnak, de tudja, hogy még nem szabad elaludnia. Carla beszélni fog neki. Ő tudja, hogy mi történik és hogy ki mozgatja a szálakat. De vajon, Vinsent ezt tényleg tudni akarja? A nagy csendbe a fiú hasának korgása villámlik. Kínosan körülnéz, majd kezeit a hasára tapasztja. Kezd egyre éhesebb lenni. Fáradtan megdörzsöli a szemeit és Carlát kezdi kutatni a szemével. Elsőnek Leonát szúrja ki, aki háton fekve pihen, és a falat bámulja. Szemei nyitva vannak, légzése szapora. Nagyokat ásítozva fordul át az oldalára és kiszúrja az őt néző fiút. Álmosan int neki egyet, közben barátságosan rámosolyog. Vinsent viszonozza a köszönését és ő is megereszt egy mosolyt. Leona átfordul a másik oldalára, így a hátát mutatja a fiúnak. Lassan ő is elszenderedik. A vele szemben lévő sarokban fekszik Carla, magzatpózba gubózva. Teste fel, s le emelkedik, miközben egyenletesen veszi a levegőt. Még nem aludt el, de biztosra akar menni. Sokan még biztos nem tértek át az álmok világába és a lány rettentően óvatos. Vin kezd tartani egy kicsit. A barátja olyan titkot tud, amit nem kéne. De rajta kívül, csak ő tudja. Csak neki árulta el, hogy tud valamit. Kényelmetlenül mocorogni kezd, majd elnyom egy nagy ásítást. Rápillant a mellette alvó idős emberre és lenyugszik. Az öreg annyira békésen és ártatlanul alszik, egyenletes szuszogása elfárasztja a fiút. Pillái nehezedni kezdenek, de nem küzd ellenük. Átadja magát a varázsvilágnak, ahol nem kell egy szobában porosodnia. Ahol a képzeletnek csak ő szab határt. Ahol jó az élet.
Nagy riadozásra kel fel Vinsent, édes ábrándozásába villámként csapnak bele az éles hangok. Kinyitja fájó szemeit és megdörzsöli őket, mert a hirtelen kelés miatt csak homályosan látja a történéseket. A sok ember körben álldogál és egy pontra mutogatnak. A fiú hamar felpattan és a csorda felé veszi az irányt. Amint egyre közelebb ér, észreveszi, hogy nagy gond van, így gyorsít a tempón. Beáll az emberek háta mögé és lábujjhegyre állva nézelődik a kör közepére.
- Mi történik? – kérdi kíváncsiskodva az előtte állóktól.
- Szörnyűség! – sóhajt egy könnyes szemű, riadt asszony. Vin furcsálva néz a nőre, túl erős számára ez a kifejezés. Megpróbál előrébb jutni, mikor valaki megragadja a kezét.
- Ne menj oda! – rántja vissza a kockás inges apuka, aki elsőnek szólalt fel a tömegben.
- Ugyan, miért? – értetlenkedik a fiú és próbál visszajutni.
- Meghalt. – suttogja drámaian az úr és elállja Vinsent útját.
- Mi? És kicsoda? – kerekednek el íriszei és erőszakosabban próbál átjutni a férfin.
- A lány, akivel tegnap beszéltél. Mindenkihez odament barátkozni.
- Leona...? – kérdi alig hallhatóan és szorongás fogja el. Csak tegnap ismerte meg a lányt, de mégis csak, meghalt. Kezei remegni kezdenek, térdei rogyadoznak. Meghalt. Számára ez a szó ismeretlen. Nem érzet még szenvedést, gyötrődést vagy gyászt. De most mind a három érzés elfogta.
- Részvétem. – ütögeti meg a fiú vállát az apuka és kiáll a tömegből – Viszont, igyál, bizonyára kiszáradtál!
- Mégis, honnan van víz? – kérdi remegve a fiú. Nem szomjas, egy korty se menne le a torkán.
- A lány mellett találtuk, úgy, ahogy az ételt is. – jelenti ki a férfi és végleg elhagyja a csordát. A fiú sokkoltan indul el, kerülgetve az embereket. Tehát élelem életért? Így játssza a játékot? Feszülten kezdi el kutatni Clarát, mikor egyre közelebb ér a holthoz. Az emberek mind sokkos állapotban vannak, rengetegen a padlót áztatják könnyeikkel.
A férfiak, kezükben vízzel vigasztalják az elkeseredett nőket és próbálják lenyugtatni őket. Nem tudja, hogy készen áll-e a látványra, ami fogadni fogja. Bírni fogja a gyászt? A félelmet? Felkészült-e már arra, hogy egy számára ismert, de mégis idegen holttestét lássa? Valójában tudja a választ, de nem engedi meg magának, hogy meghátráljon. Viszolyogva áll az első sorban állók takarásába. Mélyre szívja a levegőt és próbál felkészülni a látványra, mikor tudja, hogy erre nem lehet. Rettentve lép ki az árnyékból, de a látvány jobban a szívébe mar, mint gondolta. Elképesztő vágást érez a szívében, szinte már ordít a fájdalomtól. Levegőt alig, alig vesz, minden a tüdejébe szorul. Szája és kezei rángatózni kezdenek, szemeit le sem bírja venni a lányról. Sokkolva néz a holtra, aki magzatpózban terül el a földön. Térdei hasához vannak húzva, fehér kezeivel körbefonja azt. Feje mozdulatlanul nyugszig a hideg padlón, barna hajával eltakarja a szemeit. Vinsent gyötrődve a térdeire zuhan és odakúszik barátjához. Levegővétele egyre ritkásabb, az egész teste rázkódni kezd a sokktól. Erős karjaival átöleli a holtestet és a térdeire hajtja a lány fejét. Fuldokolva, remegő kézzel simítja ki íriszei elől a rövid loboncát és mámorosan néz bele az üveges szempárokba, amik egykor még vidáman csillogtak. Ujjait a lány kiszáradt ajkára vezeti és lágyan becsukja azt. Megsimítja élettelen arcát és hatalmas zokogásban tör ki. Könnyei megállíthatatlanul folynak, de nem küzd ellenük. Hagyja, hogy a gyász és a fájdalom átvegye felette az irányítást. A sós vízcseppek szabályosan hullanak le a lány pólójára, teljesen átitatva azt. Az emberek a zokogó fiú köré gyűlnek és együttérzően sírnak vele. Nem tudják mi történt. Miért halt meg egy lány. Miért vannak itt és mi fog velük történni. Mindenki csak a saját jövőjére és életére gondol, ők is így fogják-e végezni, mint ez a lány. Semelyikük sem őt gyászolja, hanem inkább magukat. Undorodnak a történtektől és rettegnek, hogy ők is erre a sorsra jutnak-e. Már pedig, a sorsot nem lehet megváltoztatni.
Egy meleg kéz fonódik Vinsent nyaka köré, arra késztetve, hogy tovább sírjon. Egy ismerős személy foglal helyet a gyászoló fiú mellett és bátorítóan megszorítja hideg kezeit. Vin felpillant a kék, üveges szempárokról és egy kisírt szemű lányt pillant meg maga előtt, aki a lehető legnagyobb szeretettel néz bele az íriszeibe.
- Leona. – suttogja hörgő hangon az ifjú és a szemben ülő nyakába borul, aki rögtön át is öleli.
- Nem lesz semmi baj. Sírd csak ki magad! A gyász jót tesz a léleknek! – simogatja a lány folyamatosan a hátát és nyugtatja őt – Clara már jobb helyen van, nem fog többet itt szenvedni.
- Meghalt. Clara meghalt. – dadogja a fiú indulatosan és arcát a lány dzsekijébe törli.
- Igen. Meghalt. – suttogja a Leona és elfojtja az előtörő könnycseppjeit.
A férfiak, kezükben vízzel vigasztalják az elkeseredett nőket és próbálják lenyugtatni őket. Nem tudja, hogy készen áll-e a látványra, ami fogadni fogja. Bírni fogja a gyászt? A félelmet? Felkészült-e már arra, hogy egy számára ismert, de mégis idegen holttestét lássa? Valójában tudja a választ, de nem engedi meg magának, hogy meghátráljon. Viszolyogva áll az első sorban állók takarásába. Mélyre szívja a levegőt és próbál felkészülni a látványra, mikor tudja, hogy erre nem lehet. Rettentve lép ki az árnyékból, de a látvány jobban a szívébe mar, mint gondolta. Elképesztő vágást érez a szívében, szinte már ordít a fájdalomtól. Levegőt alig, alig vesz, minden a tüdejébe szorul. Szája és kezei rángatózni kezdenek, szemeit le sem bírja venni a lányról. Sokkolva néz a holtra, aki magzatpózban terül el a földön. Térdei hasához vannak húzva, fehér kezeivel körbefonja azt. Feje mozdulatlanul nyugszig a hideg padlón, barna hajával eltakarja a szemeit. Vinsent gyötrődve a térdeire zuhan és odakúszik barátjához. Levegővétele egyre ritkásabb, az egész teste rázkódni kezd a sokktól. Erős karjaival átöleli a holtestet és a térdeire hajtja a lány fejét. Fuldokolva, remegő kézzel simítja ki íriszei elől a rövid loboncát és mámorosan néz bele az üveges szempárokba, amik egykor még vidáman csillogtak. Ujjait a lány kiszáradt ajkára vezeti és lágyan becsukja azt. Megsimítja élettelen arcát és hatalmas zokogásban tör ki. Könnyei megállíthatatlanul folynak, de nem küzd ellenük. Hagyja, hogy a gyász és a fájdalom átvegye felette az irányítást. A sós vízcseppek szabályosan hullanak le a lány pólójára, teljesen átitatva azt. Az emberek a zokogó fiú köré gyűlnek és együttérzően sírnak vele. Nem tudják mi történt. Miért halt meg egy lány. Miért vannak itt és mi fog velük történni. Mindenki csak a saját jövőjére és életére gondol, ők is így fogják-e végezni, mint ez a lány. Semelyikük sem őt gyászolja, hanem inkább magukat. Undorodnak a történtektől és rettegnek, hogy ők is erre a sorsra jutnak-e. Már pedig, a sorsot nem lehet megváltoztatni.
Egy meleg kéz fonódik Vinsent nyaka köré, arra késztetve, hogy tovább sírjon. Egy ismerős személy foglal helyet a gyászoló fiú mellett és bátorítóan megszorítja hideg kezeit. Vin felpillant a kék, üveges szempárokról és egy kisírt szemű lányt pillant meg maga előtt, aki a lehető legnagyobb szeretettel néz bele az íriszeibe.
- Leona. – suttogja hörgő hangon az ifjú és a szemben ülő nyakába borul, aki rögtön át is öleli.
- Nem lesz semmi baj. Sírd csak ki magad! A gyász jót tesz a léleknek! – simogatja a lány folyamatosan a hátát és nyugtatja őt – Clara már jobb helyen van, nem fog többet itt szenvedni.
- Meghalt. Clara meghalt. – dadogja a fiú indulatosan és arcát a lány dzsekijébe törli.
- Igen. Meghalt. – suttogja a Leona és elfojtja az előtörő könnycseppjeit.
Sziasztok!
Úha, már heten vagyunk! Ezt el sem hiszem! Rettentő boldog vagyok, hogy vannak olyanok, akiket érdekel a történet! Szuperek vagytok! ❤A pozitív visszajelzéseknek is nagyon örülök, amiket kaptam a prológushoz, remélem nem csalódtatok a részben és nem volt annyira előre tudható, hogy mi fog történni! A következő résszel sietek. :)
További jó pihenést! Ölel benneteket: Midnight
